Csiha Kálmán
Ősszel a ligetben…
Ültem a padon a halk ligetben,
s ölembe hullt egy falevél.
Jöttéért postát sem fizettem,
– gondoltam – s mégis ideér.
Halk pergamen. Finom szövésű,
illatos, sárga kis levél.
A fáról hullt, hol néma fésű,
a sárga Ősz neszez, zenél,
s kifésül mindent és lehullat.
Míg lefoszlik a lomb-ruha,
s mi élt, remélt, kifakulhat;
zörgő avar lesz, halk, puha.
Néztem a sápadt, kis levélre,
és megborzongtam (jött a szél),
s a liget fáit, ahol érte
suhogva, hullt ezer levél.
De ő pihent a kezemen,
mint aki hazaérkezett.
Érezte meleg tenyerem
s a fent mosolygó kék eget.
Ó, Istenem, ha majd az ősz jön,
s elkéred földi életem,
majd ott a végső élet-őszön
ilyen lombhullást adj nekem!
Kezedre szállva én – hulló levél –
elsárgult, földi pergamen;
engedd, pihenjek, hol élet zenél
kezeden, e végtelen kezen.
.jpg)
.jpg)
