Vágyakozás a kegyelem után
" Még a fának is van reménysége: ha kivágják, újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai.Még ha elvénül is a földben gyökere, ha elhal is a porban csonkja, a víz illatától kihajt, ágakat hoz, mint a csemete. De ha a férfi meghal, lehanyatlik, ha az ember kimúlik, hova lesz? Elfogyhat a víz a tengerből, a folyó kiszikkadhat, kiszáradhat, de az ember nem kel föl, ha egyszer lefeküdt: az egek elmúltáig sem ébrednek föl, nem serkennek föl alvásukból. Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában, ott rejtegetnél haragod elmúltáig! Kiszabnád időmet, azután újra gondolnál rám. a meghal a férfiú, életre tud-e kelni? Akkor egész küzdelmes életemen át is tudnék várni, míg csak be nem következik a fordulat. "
(Jób 14,7-14)
Az őszi erdő különös csoda. Erős, még zöld levelű fák között feltűnnek a rőt, vöröses, sárgás, barna, rozsdás falevelek, melyek festők vásznaira kívánják a látványt. Az elmúlás settenkedik be egyre inkább a sűrűbe. Az avar illata nedves, kissé dohos. Pára és köd ül a bozótosban, ahogyan a hajnal közeleg. Reccsenések, ágak huppanása, levelek zizzenése tölti be a teret, halkan sóhajtanak a fák, megadással az elmúlás szava előtt. Itt az idő!
De mind tudják, ez nem vég, jön a tavasz majd egyszer, s az élet új ereje mindent felpezsdít. A természet örök körforgása ez. Sarjadás, virulás, elmúlás, enyészet.
Hol van ebben az ember helye? Porból lett és porrá lesz? Elfogadható ez? Jön a nagy semmi? Ennél még a fák időszakos halála is kívánatosabb, hiszen a remény életben marad a sejtjeiben.
Jób még nem hallhatott a feltámadás öröméről, mégis átsüt szavain a remény. Istenben élő ember volt ő. Kedves is volt előtte, feddhetetlen, igaz, istenfélő mivoltában. A nyomorúság mégis elérte. Barátai erőlködnek, miféle bűnt rejt még a lelke mélyen, mely ilyen nyomort hozott rá. De Jób "makacs", tudja jól, kinek a kezében van minden élő élete, minden ember lelke. Isten, aki adja az életet úgy, ahogyan van. A virág kinyílik, elhervad, a fa elhal, majd sarjat hajt, s az ember? Születik, s elmegy a földről.
Ez így szomorú, de Jób szavai mögött az élő Isten szeretete átragyog. Remény és irgalom, kegyelem és feltámadás, amit ő még nem tud ("ha meghal a férfiú, életre tud-e kelni?" - 14. v.), csak sejt. Mert Isten jóságát megtapasztalta még a legnagyobb nyomorúságban is. Mi árulkodik erről a kegyelembe vetett hitről? Az ilyen kifejezések, melyek vágyként hangzanak el szájából, de az Isten iránti végtelen tisztelettől átitatva, "rejtegetnél", "gondolnál rám".
Jóbnál a kérdés nyitott marad, egy biztos, a szerető Istent ő el nem hagyja, meg nem tagadja, akkor sem, amikor nem érti tetteit. Ő a mindenség ura, tudja, mit tesz. Előtte alázatos szívvel meghajol. Átengedve szerető kezébe életét, elmúlását. Mit rejt a jövő a lezáródó emberi élet után, nem feszíti tovább a súlya, elengedi, legyen meg az Isten akarata!
Ma reggel, testvérem, gyere, kezdd így a napot: "Bízd magad e kegyelemre..."
De mind tudják, ez nem vég, jön a tavasz majd egyszer, s az élet új ereje mindent felpezsdít. A természet örök körforgása ez. Sarjadás, virulás, elmúlás, enyészet.
Hol van ebben az ember helye? Porból lett és porrá lesz? Elfogadható ez? Jön a nagy semmi? Ennél még a fák időszakos halála is kívánatosabb, hiszen a remény életben marad a sejtjeiben.
Jób még nem hallhatott a feltámadás öröméről, mégis átsüt szavain a remény. Istenben élő ember volt ő. Kedves is volt előtte, feddhetetlen, igaz, istenfélő mivoltában. A nyomorúság mégis elérte. Barátai erőlködnek, miféle bűnt rejt még a lelke mélyen, mely ilyen nyomort hozott rá. De Jób "makacs", tudja jól, kinek a kezében van minden élő élete, minden ember lelke. Isten, aki adja az életet úgy, ahogyan van. A virág kinyílik, elhervad, a fa elhal, majd sarjat hajt, s az ember? Születik, s elmegy a földről.
Ez így szomorú, de Jób szavai mögött az élő Isten szeretete átragyog. Remény és irgalom, kegyelem és feltámadás, amit ő még nem tud ("ha meghal a férfiú, életre tud-e kelni?" - 14. v.), csak sejt. Mert Isten jóságát megtapasztalta még a legnagyobb nyomorúságban is. Mi árulkodik erről a kegyelembe vetett hitről? Az ilyen kifejezések, melyek vágyként hangzanak el szájából, de az Isten iránti végtelen tisztelettől átitatva, "rejtegetnél", "gondolnál rám".
Jóbnál a kérdés nyitott marad, egy biztos, a szerető Istent ő el nem hagyja, meg nem tagadja, akkor sem, amikor nem érti tetteit. Ő a mindenség ura, tudja, mit tesz. Előtte alázatos szívvel meghajol. Átengedve szerető kezébe életét, elmúlását. Mit rejt a jövő a lezáródó emberi élet után, nem feszíti tovább a súlya, elengedi, legyen meg az Isten akarata!
Ma reggel, testvérem, gyere, kezdd így a napot: "Bízd magad e kegyelemre..."
Újváriné Szabó Anikó
.jpg)
.jpg)
