Fésűs Éva
Tavaszi imádság
Ha
sírdogálnak halkan a csatornák
és
elcsöppen a télnek jégcsap-orra,
ha
zöld ruhácskát adsz a sok bokorra,
taníts
meg, édes Istenem, szeretni!
Ne azt, ki mindig mosollyal melenget,
hanem
a rossz-szavút, azt simogassam,
azt,
aki bánt, vagy aki nevet rajtam,
taníts
meg, édes Istenem, szeretni.
Ha felpattannak mind a fagybilincsek,
gyümölcsöt
sejt az ágak reszketése,
ne
járjak zsibbadt, téli szívvel én se,
taníts
meg, édes Istenem, szeretni!
Hogy amit adtam, vissza ne kívánjam,
mert
értük vagyok én, s ők vannak értem,
hogy
szívünk kötelékeit megértsem,
taníts
meg, édes Istenem, szeretni.
De ne csak itt, a szépség záporában,
és
ne csak azt, kire kegyelmed árad,
hanem
az elbúvókat és csúnyákat
taníts
meg, édes Istenem, szeretni.
A szép szavak szájamból mind kihullnak,
csak
azt tudom: lelkem kívánja fényed,
Ki
egyformán szeretsz galambot, férget,
taníts
meg, édes Istenem, szeretni.
És adj világosságot is, hogy lássam,
ha
tüskéik fonákján fájdalom van;
s
hogy ítéletem durván ki ne mondjam,
taníts
meg, édes Istenem, szeretni.
Mily együgyű dal! Cérnahangú ének!
De
lásd, így bontogattam szét a vágyam,
mint
a göröngy, lelkét egy hóvirágban:
taníts
meg, édes Istenem, szeretni!
.jpg)
.jpg)
